****************************** Vidéken is élhet stílusosan az ember. ******************************

2014. január 22., szerda

miNŐ vidék: Vidék és lelkiélet női szemmel 4.rész


Az előző három részt ITT olvashatod.





Keresem a helyem és az építő közösséget

A német nyelvtanfolyamon senki nem volt, aki korosztályom beli, viszont az általános hangulatban remekül aklimatizálódtam: páran nyelvvizsgára készültek, páran már a külföldi munkavállalást tervezték, volt akit a munkahelye küldött célzatosan. A szünetekben kibeszéltük a fiatalság továbbtanulási vágyait, álmait, s a németországi szakmunkás kánaánt. Még én is biztató ajánlatot kaptam bádogos-Norbitól, aki az én angol tudásomra alapozva már vinne is magával a munkásai mellé tolmácsnak, ha nem lenne a háta mögött kis családja, s az enyém mögött a sajátom. Kicsit rágódtam az ajánlaton, majd a következő órán két lány közé ékelődtem be a padban, biztos, ami biztos. Az egyik szünetben csörgött a telefonom és állásinterjúra hívtak be egy közeli nyelviskolába. Igen, jelentkeztem irodai asszisztensnek. Égi jelnek tekintettem a német tanfolyamos felüdülésem és a hirdetési aprók között meglelt nyelvsulis hirdetés közti párhuzamot. Talán megtaláltam végre a helyem, itt a remek kisvárosban, tanárok között és valami teljesen új dolgot megtanulva!



Azt hiszem 2 hét sem telt el, már dolgoztam. Sajnos az irodában legszimpatikusabb ember, aki maga helyére betanított engem, hamarosan kiköltözött Angliába. Egy hónap után kezdtem érezni valami szívtáji nyomást, ami nálam egyértelmű jele annak, amit MOST nem akartam tudni: nem vagyok jó helyen. A titkárság (1 hölgy + én) és a főnökség látszólag kedélyes és családi hangulatban tengette mindennapjait, miközben bizonytalan tanárok szaladgáltak ki-be, általában hozzám intézve technikai kérdéseiket, amiket azonnal orvosolni is kellett. Kiderült egy személyben minden szombaton vizsgatitkárként is működnöm kell, ami eleinte izgatott és kihívásnak tűnt, később azonban nagyobb megbecsülést és elismerést vártam volna, ami sajnos nem járt a munkakörrel és túlórákkal együtt. Egy hónap alatt összejött 40 óra túlórám, amit lecsúsztathattam. Közben azt sem tudtam hol áll a fejem. Sok volt minden.
Nem a hirtelen jött munkával volt bajom. Ebben biztos vagyok. Az embertelen közösségbe fáradtam bele, de nagyon. Marketingesként, rendezvényszervezőként, vizsgatitkárként és (kötelezően) napi 8 órás irodai munkásként nem is értettem, mit várnak még tőlem, s mit várok én ettől a lehetetlen közegtől?!
A főnökség mindent akart, minél kevesebb befektetéssel. Ez a recept persze ismerős, mégis sokkolt a kisstílűség ilyen vidéki „romantikája”, amibe én is kénytelen voltam belekóstolni. Vidékit írtam, igen, és ez a lényeg! Haladás és profi technika, budapesti utak és továbbképzés egyik oldalon (főnökség), napi szöszmötölés és wordben, prospektus-szerkesztés, fapados, vidéki módra a másik oldalon. (én+1 segítő tanár kolléga) Igazi elmaradott vezetési stílus, hatalmaskodó, lenéző nagyfőnök. Volt olyan kollégám, aki emellett még családi és személyes problémáit is rám zúdította, amikor csak bejött az irodába.

Más önsorsrontásnak, én tudatosságnak hívom

Terveim és ötleteim voltak, miként lehetne felturbózni a hangulatot, az iskola irodáját, termeit, és hogyan kellene vezetői szinten (és feladatokat leosztva, több embert bevonva!) következetesen tervezett programsort előállítani a következő fél évre. Leírtam 4 oldalban. Miközben írtam, már tudtam, hogy hülyeséget csinálok. Magam sem hittem, hogy bármi megváltozna az én jóindulatú javaslataim hatására. A látszat kedvesség irányomban talán csak koromnak és határozott fellépésemnek szólt. Nem a tudásomnak. Párom biztatott, hogy mégis adjam be a tervezetet. Újdonsült két tanárbarátom is örült az ötleteimnek és lelkesítettek, talán végre valaki megmondja a tutit a feletteseknek. Hogy ők miért nem kezdeményeztek eddig semmit? „Féltik az állásukat.” Na igen. Ez az, ami nálam soha eddigi munkahelyeim egyikén sem volt szempont. Hamar jutottam döntésre, hamar hoztam tudomására a vezetésnek, ha valamivel nem értek egyet és nem tartom hatékonynak. Tervezeteket írtam és valami építő jellegű megbeszélést kezdeményeztem, sajnos valóban nem sok sikerrel, korábban sem. Most sem voltak illúzióim, de a tartásom még a régi. A tervezetet beadtam a felmondásommal együtt. Nem akarták érteni, egyik részét sem a döntéseimnek és véleményemnek, de megszokott kedvességgel fogadták. Majd betaníthattam egy pályakezdő lányt, aki terveik szerint készségesebben áll majd a kívánalmakhoz. A gerinc kellően rugalmas testrészünk, valóban. Az enyém már nem olyan hajlékony, ezt nehéz belátnia azoknak, akik nem értették, miért hagyok ott egy biztos munkahelyet, heti 6 napos munkával, s megyek vissza munkanélkülinek. 



A két tanár barátom közül egy maradt meg hosszú távon. Ő is saját útján jár, és önfejlesztésével foglalkozik azóta, ahelyett, hogy mások következetlen döntései határozzák meg tervezhetetlen mindennapjait.

Miért húzzuk vissza egymást, ha együtt sokkal előrébb is juthatnánk?

Van egy érdekes jelenség idehaza. Talán nem csupán kis országunk sajátja, de fórum-hozzászólásokban és sikertörténetek kommentjeiben tömegesen, professzionálisan űzzük mégis ezt: irigykedünk éjjel-nappal.
Ugye te is észrevetted, ahol megjelenik a siker, ott megjelennek az irigyek is. Ha valaki határozott véleményt fogalmaz meg, ha valaki elhiszi, hogy képes megvalósítani egy álmot, ha valaki egyedül is képesnek érzi magát valami új feladatra, ha valaki mer változtatni az életében (tanulni újat, párt váltani, munkahelyet, munkakört váltani, céget indítani) akkor mindig van ellenszurkoló. Egy?! Egy egész tábor.

Furcsa helyzet az, amikor megjelenik az irigység, mert olyan egyértelmű személyiségjeleket tükröz, amit ha csak picit is átlátna a „mindenben mindig okosabb” véleményező, azon nyomban csomót kötne a szájára. Engem is sokan irigyeltek (!), amikor a munka helyett az újabb kilátástalanságot, munkanélküliséget választottam. Volt, aki vállalta, s a szemembe mondta, hogy nekem milyen könnyű kisétálni az iskolából. Az illető ma sem tud magára erőltetni valódi mosolyt, amikor találkozunk. Ő van megsértve, amiért én otthagytam azt a helyet, amit ő már évek óta gyűlöl. Nem szerette, hogy véleményem volt, nem hitte el, hogy van más választásom, mint ahogyan neki is volna bármiben, bármikor. Amikor az ember szembesíti ugyanazzal a kérdéssel a másik felet, ahogy én is tettem, csak a saját sérelmek, a megalkuvással való szembenézés, és a tehetetlen düh érkezik válaszként.



Éretlen, hitetlen és magatehetetlen emberek ezek, akik más bajában látnak csak megerősítést és értelmet. Más sikerében és határozott elképzeléseikben elbizonytalanodnak és szembesülnek saját hiányosságaikkal. Ez kemény arcul csapás. Elhiszem. Pedig csak le kellene másolni a receptet, és tervezni, vágyni valami jóra, jobbra, valami hasznosra, valamire, ami a képességeinknek sokkal inkább megfelelő, felemelő tevékenység. Sőt, támogatni, összefogni, keresni azok társaságát, akik egyfelé, bizakodva tervezik a jövőt.
Miért megy ez olyan nehezen? Miért olyan hihetetlen, hogy az öröm és siker osztható? Sőt, az öröm és siker igazán csak csapatban élvezetes. Minél többen tudjuk, éljük meg döntéseink velejáróit, s érezzük át az elért apró sikereket, annál édesebb az ünneplés is. Közösen osztozhatunk döntéseink felelősségében, közösen szoronghatunk a bizonytalanságban, és együtt oldódhatunk fel a remek emlékekben és örömökben.
Építő közösség, én is ezt keresem…

Legközelebb irány a természet és az ország leghíresebb cukrászdája. Petőfi útkaparóját is meglátogatjuk, s közben vidékfejlesztésbe fogunk a párommal.

Abonyi Anita



 (A fotókat Anita a kecskeméti Arborétumban készítette.)







Nincsenek megjegyzések: